Azon gondolkodtam, vajon a mindennapok szempontjából mennyire fontos a tapasztalat. A mérési tapasztalatra gondolok. Ha a kezemben van, hogy mennyi egy méter, vagy esetleg érzésre megmondom, milyen meleg a kemence, akkor mennyi könnyebséget jelent? Érdemes mindent pontosan mérni? Úgy vagyok vele, hogy régen sem mértek mindent, mégis működött az élet. Én nagyon sok dolgot érzésre csinálok. Úgy húzom meg a csavarokat, úgy fűtöm a kemencét, úgy csinálok eszközöket vagy építményeket. Meg tudnám tenni, hogy mindent mérek, de úgy érzem, akkor elbutulok. Egy régi kerékpárszerelő ismerősömtől kérdeztem, hogy miért kézi fűrésszel vág és reszelővel reszel. Azt válaszolt, azért, hogy ne butuljon el. Kell az izommemória. Ez azóta is kíséri az életem…

Annyi minden történik egyszerre velem a napokban, hogy igazán semmire nem tudok koncentrálni. Szinte mindent csak felületesen fogok fel és ezért nem is rögzül a látott vagy hallott dolog. Néha azt sem tudom, kinek mondtam már valamit vagy esetleg nem mondtam. Illetve nekem mit mondott valaki. Vagy egyáltalán ki mondta. Használok feladatlista programot, de elfelejtem felírni vagy éppen kipipálni, ha már készen van egy feladat. Nagyon remélem, kicsit javulni fog a helyzet, mert így nem az igazi…

Nagyjából vége a bringás szezonnak. Ugyan vannak még rendezvények, de a családi programok már nem annyira engedik meg, hogy sokat elmenjek hétvégén. Így is egyre többet fogom a lámpát használni a bringán. Másik érdekesség, hogy van egy tök jól működő tekerni való alattam, mégis elkezdtem nézegetni, mi lenne, ha másik vázat vennék. Persze az a gond, hogy most alumínium van. Ha acélt vennék, az nagyon nehéz, bár sokak szerint kényelmes. A karbon meg az ára miatt nem opció. Esetleg egy kínai váz jöhetne szóba, de egyelőre nem bízom benne…

Mindig csodálkozva néztem azokat az embereket, akiknek van idejük twitterezni és egyéb szociális platformon időt tölteni, de mellette családjuk van, dolgoznak és még játszanak és olvasnak is. Egyszerűen nem tudom, hogy lehet…