A magyar íjászatról szóló cikk-sorozat harmadik -és valószínűleg befejező-, részében a különféle alapvető íjtípusokról lesz szó. Nem fogok komolyabban kitérni a íjtípusok versenytípusonkénti variációira, mert úgy érzem, hogy ez már egy ennél komolyabb szint, ami jelen esetben felesleges. Fontos megjegyezni már itt az elején, hogy nem fogom egyik típusra se azt mondani, hogy “jó” vagy “rossz”, mivel ezek nem összehasonlítható kategóriák, így csak annyit tudok mondani az ilyen kérdésre, hogy “más”.
Történelmi/pusztai íj
Az íjak ezen fajtája talán a legismertebb, hiszen egy egy laikusnak azt mondjuk íjászat: az ősi fegyver képe jelenik meg előtte. Nos, ezek is hasonlatosak azokhoz az ősi fegyverekhez. Azért mondom, hogy hasonlítanak, mert még a mai napig sincsenek teljességgel elfogadható, és cáfolhatatlan bizonyítékok, illetve az anyaghasználat és formai téren inkább csak megközelítik a régieket, de keverik az újdonságokkal is. Így mostanában már készülnek üvegszálas íjak, fa laminációval készültek is, de elkezdtek kísérletezni úgynevezett “biokompozit” íjak gyártásával is. Ezek mellett természetesen léteznek, a régiekhez főként hasonlító ín-szaru íjak is, de ezek felettébb költségesek, s igencsak kényes jószágok.
Ezeknek az íjaknak a titka az un. “merev szarvban” rejlik, ami az íj két végén található. Ennek a résznek nagyon fontos szerepe van az íj dinamikáját illetően, így nagyon fontos, hogy mekkora, milyen szögben áll, milyen anyagokból épül.
A történelmi íjakhoz fa vesszőt szokás használni, némely ellentétes gondolkodású “versenyzővel” ellentétesen, már csak azért is, mert az összes szabályrendszer ezt írja elő, meg ez illik hozzá.
Erről az íjtípusról tudni kell, hogy irtózatosan nehéz jó szinten kezelni egy ilyen íjat, mivel ezeknél fordul elő a legtöbb emberi tényező, és talán ennél jön ki legjobban az,hogy számít: illik-e hozzánk, vagy sem. Én speciel próbáltam lőni olyan történelmi íjjal, aminek irtózatosan vékony markolata volt, ami elvi síkon jó dolog, de számomra már túl vékony volt.
Ha már markolat: azért is jó, ha vékony egy történelmi íj markolata, mert ezeknél az íjaknál a tartó kezünk bütykén fut ki a vessző, nincs semmiféle kifutó,vagy polc. S innentől kezdve még tökéletes oldás esetén is oldalra fog húzni az a vessző. Erre szokás azt mondani, hogy “nem középkilövő” íjról beszélünk.
Hosszú bot íj, azaz a longbow
Ez az íjtípus számomra mindig is felemás érzéseket keltett, mindazonáltal, hogy szívesen lövök ezekkel is, ha tehetem. Ez is egy olyan íjtípus, amiről mindenki tudja, hogy milyen, hisz “Robin Hood is ezt használta”. (Bár, láttam olyan feldolgozást, ahol merev szarvú íjjal lőtt, az elég vicces látvány volt, főként, mert az angolok soha nem használtak olyat, ők a longbow igazi mesterei voltak.)
A longbowt két kategóriába lehet tovább osztani: A történelmi long
bow-ra, és a modern longbow-ra. A kettő közt az egyik legfontosabb különbség, hogy a történelmi kivitel esetén -ugyan úgy, mint a merev szarvú íjnál-, nincs se polc, se semmi a vessző számára, így az mindenképpen a kezünkön fut ki, míg a modern longbowra jellemző az ablakos-kifutós kidolgozás, és az un. pisztoly markolat, ami a jobb fogást, és a még pontosabb lövést teszi lehetővé.
A történelmi longbow-k érdekessége, hogy a régiek irtózatosan erősek voltak, átlagosan 100-150 font húzóerővel bírtak, ami 50-75 kilót jelent. Ezekre azért volt főként szükség, mert míg a merev szarvú íjaknál a merev szarvnak hála nagyobb alap energia volt tárolva, addig a longbow-k esetében ez nem létezett, így hasonló teljesítményhez nagyobb erő kellett. Főként Angliában, de még a mai napig vannak, akik hasonló erősségű íjakat használnak, bár főként távlövési célokra.
A modern longbow-nak van egy un. reflex-deflex formai kialakítása (bal oldali kép), aminek hatására dinamikusabb az egész íj, így egy 40-45 font erejű íj is kellőképp dinamikus tud lenni.
Csupasz reflex íjak
Ezek az íjak már kimondottan a céllövésre lettek kihegyezve. Több kategorizálás is létezik. Anyaguk alapján megkülönböztetünk fa, illetve fém középrészűt, szerkezet szerint egybe reflexet és take-down (a karok leszedhetőek a középrészről, melyek így könnyedén cserélhetőek) kivitelűt. Fém középrészes íjak kizárólag take down kivitelben készülnek.
Az egybe reflexek fából készülnek, és főként rövid húzáshosszra találták ki őket, illetve vadászati célokra, míg a fém közepesek jó részét -bár ebben is vannak kivételek-, céllövészetre. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs átjárás a kettő közt, lehet fa középrészes reflex íjjal is indulni a versenyek nagy részén.
A szétszedhető kivitelnek megvan az a nagyszerű előnye, hogy egy jobb középrészt, és közepes minőségű karokat vásárolva később könnyedén fejleszthetjük felszerelésünket, hiszen csak a karokat kell lecserélnünk. Ez igaz az erősségre is! Főként azért, mert középrészeket nem nagyon cserélget az ember, egy idő után már csak “divatkodás”.
Ezekhez az íjakhoz már alumínium, illetve carbon vesszőket szoktak főként használni, ami úgyszintén a még pontosabb találatot segíti elő. Az itthoni nagyvadakra a vadászati szabály szerint 50 fontos íj a szabály, ami már meglehetősen nagy átütő erővel rendelkezik. Versenyzők közt nem mindenki használ ekkora fonterőt, 36-50 közt ingadozó. Kezdők számára viszont egyáltalán nem ajánlott 35 fontnál nagyobb kezdő érték egyik íj esetén sem, mivel onnantól kezdve az birkózás lesz az íjjal, és nem tanulás, ugyanis az íjászatban olyan izmok dolgoznak, melyekről egy átlagos ember nem is tudja, hogy léteznek!
Olimpiai reflex
Ezek az íjak a csupasz fémközepes reflexekre épülnek, azaz egy ilyen típusú íjra felszerelünk egy reflex irányzékot, hosszú stabilizátort, máris kapunk egy olyan íjat, amivel akár olimpián is indulhatunk. Legalábbis elméletben, de ez azért nem ilyen egyszerű, az olimpiai íjászat óriási koncentrációt igényel, és hibátlan technikai felkészültséget.
Ezeknek az íjaknak az átlagos ereje 36-40 font környékén van, mivel olyan mennyiséget kell végig lőni egy-egy verseny folyamán, hogy az még így is nagyon megterhelő. Ez, ha úgy vesszük az íjászat krémje, az egyik -számomra legalábbis- legnehezebben elsajátítható műfaj. Elsajátítás alatt nem arra gondolok, hogy két hónapig gyakorlom, aztán már jó is vagyok! Pedig sajnos itthon nagyon sokan így állnak hozzá az olimpiai íjászathoz, s ezért van az, hogy egy 20-25 éves rekordot nem bírunk megdönteni, miközben Kóreában meg egy sima versenyen még a 88. helyezett is többet lő a mi rekordunknál.
Ez az íjtípus már színtiszta technikára épül: különféle stabilizátor rendszerek segítik az íj megfelelő egyensúlyát, és rezgések elnyelését (azok a hosszú rudak azok, amik a képen láthatóak, az irányzék pedig az íj közepétől fölfele elhelyezkedő “kilógó rész”).
Csigás íjak
Ezek az íjászat “high-tech” ágát képviselik szinte már, ámbár ezek állnak szívemhez a legközelebb, hiszen én is ilyennel lövök. Ezeknek az alapelve az excenteres csigarendszeren működik,azaz: Az íj alsó és felső karján helyezkedik el egy-egy “csiga”, ami elkezd mozdulni, amikor húzzuk az íjat. Fontos, hogy ezeket az íjakat személyre kell szabni húzáshossz terén, ugyanis akkor működik helyesen a felszerelés,ha “falra van húzva”, azaz amikor már nem húzható tovább az íj. Viszont a csiga rendszer előnyét még nem említettem. Elkezdtük húzni az íjat, mozdul a csiga, és a húzáshossz vége felé “átbillen”, ezt hívjuk kikönnyítésnek, ami annyit tesz, hogy az addigi húzóerő egy kis töredékét kell csak tartanunk, így könnyítve a célzást. Ezután a billenés után található a fal pozíció, ameddig ki kell húzni az íjat. Íjanként változik, hogy mekkora távolság van a kikönnyítés és a falpozíció között, minél kissebb, annál jobb, mert ha nagyon nagy, akkor hajlamos az ember arra, hogy kicsit játszadozzon vele lövésenként, és így nem lehet ugyan olyan lövéseket leadni.
Ezekre az íjakra is szerelnek irányzékot -bár van, aki nem, néhány szabályrendszerben van rá kategória-, ami több féle lehet, így különböző kategóriáknak minősülnek. Van a vadászirányzék, ami gyakorlatilag annyit takar, hog maximum 5 db fixen beállított (általában 20-30-40-45-50, vagy 20-30-35-40-45,szabályrendszer függően) fénygyűjtő tüskéből áll, melyeket nem lehet verseny közben állítani. Valamint van a scope-os irányzék, aminél már csak egy tüske van, egy nagyító lencse közepén, a lencse pedig egy menetes száron helyezkedik el, amin méterre pontosan állítható be az adott távolság. Mindkettőnek vannak előnyei, hátrányai egyaránt.
A csigás íjakra még egy dolog nagyon jellemző a pontosságon kívül: a sebesség, ugyanis a csigarendszernek köszönhetően átlagosan 280-320 láb/másodperces sebességgel röpítik a vesszőt, ami meglehetősen nagy érték. (Nagyjából úgy kell elképzelni,hogyha kilőnék egy ilyen íjból egy vesszőt,abban a pillanatban, amikor elhalad mellettem valaki 130 km/h-s sebességgel, a vesszőm lehagyná rövid időn belül. Tény, utána le is esne a földre, de 50-70 méteren sanszos a siker.)
Remélem, sikerült valamiféle alapvető információkat nyújtanom ebben a cikkben is az íjászat egy újabb szegletéből. Ha bármiféle kérdés merülne fel -ami esetleg kimaradt, vagy bármi- nyugodtan lehet kérdezni hozzászólásként.
