Bizonyára mindenki életében előfordult már az a jellegzetes élmény, hogy nagyon készül, vár egy adott eseményt, aztán amikor odakerül, valami nem úgy sül el, mint ahogy szerette volna. Nos, ebbe az érdekes, fordulatos, de egyáltalán nem örömteli helyzetbe kerültem én is most az IFAA Teremíjász Európabajnokságon, amit a Hungexpón rendeztek meg.

Alapvetően nem rajongok a teremversenyekért, ami azt jelenti, hogy eddig eléggé elkerültem őket, de idén úgy voltam, hogy ezen jó lenne változtatni, főleg, ha már itthon lesz egy teremíjász Európabajnokság. Nem volt teljesen zökkenőmentes a felkészülés, sőt! Sorozatos problémák a felszereléssel, utolsó pillanatban variálás a beállításokon, kiesett edzés-idő, stb, de ennek ellenére egy héttel a nagy megmérettetés kezdete előtt úgy éreztem én is, és a csapattársaim is, hogy megtettem mindent, amit lehetett a felkészülés érdekében, és egész jól is sikerült.

Ezzel a viszonylag pozitív gondolat-kupaccal felszerelkezve érkeztem meg csütörtökön dél körül a Hungexpo II. kapujához, ahol gyors regisztráció után mehettem is tovább a G pavilonhoz, nyakamban a szabad bejárást biztosító papírral. Belépve a hatalmas csarnokba, rögtön láttam, hogy itt bizony szép “kis” munka volt ezt megcsinálni! Körbenézelődtem, lepakoltam, elintéztem a technikai ellenőrzést, majd 14:00-tól kezdődhetett a szabadedzés. Már itt éreztem, hogy nem lesz egyszerű a dolog, mert valahogy nem állt meg a kezem, voltak olyan sorozatok, amikor nem mondhatnám, hogy sok közöm volt az íjászathoz. Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy ez csak a szokásos verseny előtti drukk miatt van, meg amiatt, hogy nem aludtam ki magam előző éjjel. Az edzés után még gyorsan lezajlott a verseny megnyitója is, ahol az egyetlen negatívum számomra a szövetségi kapitány érdekes gondolkodásmódja volt. Nem nagyon tudom felfogni, hogy egy nyílt nevezésű versenyen miért kell erőltetni külön a válogatott szakaszt olyan formában, hogy a megnyitóra való bevonulásnál is álljanak külön az “aljanéptől”, azaz azoktól, akik nem tagjai a válogatottnak, de mégis neveztek.

Másnap kezdődött is az igazi móka! Mivel a Terem-EB-vel egy időben került megrendezésre az Eleven 3D Open nevezetű 3D-vadász verseny, amin szintén indultam, így hosszú napra számítottam már alapból. Első körben a 3D került sorra, 10:20-ra voltam kiírva kezdésre, percre pontosan akkor el is indult a csapatom. Nagyon szépen kialakított pálya, izgalmas célok jellemezték az egész versenyt, valamint részemről az, hogy nem bíztam a kezemben és a távbecslési képességemben, aminek köszönhetően nem lőttem épp azt a szintet, mint amit elvártam magamtól. Eredménye: nem jutottam be a legjobb 16-ba.
Ezek után 14:00-tól lőttem az IFAA teremverseny első napját,60 db értékelt lövéssel, maximális pontszám 300. Az első körökben még nem volt semmi gond, hoztam a kötelező 25-ös köröket (egy körben 5 lövés, 5x-5-4-0 pontozás), aztán valami “elszakadt” bennem. Elkezdtem szédelegni, remegett a kezem lövés közben. Szerencsémre nem sokkal ezután volt egy 20 perces szünet, ahol kicsit össze tudtam szedni magam, de sajnos addigra már lőttem 4 db 4-es találatot, ami az én kategóriámban azt jelenti,hogy az első 8-ba esélyem sincs bekerülni a 16 fős mezőnyben! Innentől kezdve próbáltam magammal versenyezni, de a rossz érzés nem múlt el, be-be csúszott még néhány 4-es, így a végén 292-vel zártam, utolsó előtti helyen. Nem mondom, hogy épp jókedvűen utaztam haza, de az nyugtatott, hogy párom egész nap ott volt velem, és tartotta bennem a lelket. Ha ő ott nincs, garantáltan összeomlok a csalódottságtól.

Másnap 9:00-tól kezdés. Nem nagyon stresszeltem, mivel úgy álltam a dologhoz, hogy lesz, ami lesz. Megpróbálok a lehető legkevesebbet hibázni, hátha előre tudok lépni így egy-két helyet. Már a megérkezés se volt egyszerű, mivel páromnak jegyet kellett értelemszerűen vennie a belépéshez, de a pénztár csak 8:45-től volt nyitva, így neki közel fél órát kellett várnia, mire utánam tudott jönni.
A bemelegítésnél úgy éreztem, hogy ha birkózva is, de talán tudom a magamnak felállított tervet tartani. Aztán elkezdődött az éles lövészet, és borult minden. A 2. körben az elsütőm elkezdett rosszalkodni, elég nehezen sikerült oldanom vele, majd csapattársam bent felejtette a vesszőimet a célban (teremversenyen, ha 3 fő van egy táblán, akkor 2 fő írja külön-külön az eredményt, a 3. húzza a vesszőket), így a következő körben ugyan úgy kellett lőnöm, hogy az előző vesszőim is bent voltak, így ha jobbat lövök az előzőnél, akkor az első vessző értéke számít a szabályok szerint. Mivel 100%-ban ugyan azt lőttem, így nem volt gond, folytattuk a versenyt. A következő körben viszont történt valami, ami végül oda vezetett, hogy fájó emlék marad számomra ez a verseny.
Meglepően stabilan álltam a cél közepén, amikor az oldás pillanatában hirtelen óriásit reccsent a bal vállam, majd rögtön utána el is zsibbadt az egész bal karom. Óráknak tűnő másodpercek teltek el, míg újra éreztem valami erőt a karomban, hogy a maradék egy vesszőmet kilőjem. Ezután ránéztem a kivetítőre: még egy kör a szünet előtt. Nagy nehezen végigbirkóztam, de kínszenvedés volt minden lövés. Szünetben aztán párom próbált erőt masszírozni a vállamba, miközben azon tanakodtunk, hogy feladjam-e vagy sem. Végül abban maradtunk, hogy lövök, amíg tudok. Kemény harc volt minden lövés, sok-sok négyes találattal, de már ez se érdekelt. Két kör között a hideg teás flakont nyomtam a vállamhoz, hogy hűtsem. Az utolsó kör kezdete előtt döntést hoztam: odamentem a szervezőkhöz, és közöltem,hogy az utolsó napra ne osszanak be, feladom a versenyt. Tóth Csabi nagyon aranyos volt, rögtön jött, hogy mi van, tud-e segíteni, súlyos-e, stb. Illetve azért, hogy megkérdezze, biztos nem akarok-e holnap is lőni, mert ha nem lövök egyet se, törölnek a listáról. Úgy voltam vele, hogy ezután a teljesítmény után így is, úgy is utolsó vagyok, így nincs értelme ezzel foglalkozni.

Ezzel véget is ért számomra az Európabajnokság, a többiekre még vár egy napnyi erőpróba, rám meg a néhány napnyi kényszerpihenő, kenegetés, masszírozás, és önmarcangolás, persze csak ha párom nem látja, mert ő próbál óvni ettől, mivel erről nem én tehetek. De attól még bosszant… A következő majd jobban sikerül!